Az első találkozás
A parkoló sarkában, a korláton ücsörögve várakoztam.
A megbeszélteknél már 10 perccel korábban ott voltam, mert gyűlölök késni.
Egyébként várni is - de ez bizonyos esetekben csak részletkérdés.
Hónapok óta csevegtünk, s úgy éreztem, egyszerre tudok róla mindent, és semmit. Napok óta a találkozás lázában égtem, mégis, mikor megcsörrent a telefonom, ügyetlenül kaptam a zsebemhez idegességemben, s amikor csak annyit szólt, hogy "Kések, kb. 15 perc és ott vagyok", mi mást mondhattam volna, minthogy "Oké, persze, rendben, várok."
Mert mindig várok/várunk. Várunk valakire, valamire, egy jelre, egy pillanatra... mindig várunk... 
A fülemben épp egy Linkin Park szám dübörgött, amikor a leírásnak megfelelő autó gördült be a parkolóba, s amint megláttam a benne ülő férfit, tudtam, hogy megérte várni.
Igyekeztem lazának tűnni, ahogy ott ücsörögtem, de azt hiszem, egy rakás szerencsétlenségnek tűnhettem - annak is éreztem magam.
Gyönyörű volt... tudom, hogy Férfira ilyet nem mondunk, de ez sem fejezi ki azt, mennyire jól nézett ki.
Amikor kiszállt az autóból, és egy sokat sejtető kis félmosolyt villantott, azt hittem, elolvadok - és a legszívesebben azt is tettem volna, mert akkor a burkolat kis repedései között el tudok szivárogni, s nem kellene magam ténylegesen megmutatni.
A szemeit nem látom, mert egy az arcszerkezetéhez tökéletesen illő napszemüveg takarja, de ez ebben a pillanatban szinte mindegy is.
Még méterekre áll tőlem, de már most elvesztem a fényében...csak egy apró, jelentéktelen árnyék vagyok...s ahogy egyre közeledett, éreztem, teljesen felemészt a fényével...
A kisugárzása mellbevágóan erős, fullasztóan tökéletes.
Kezet nyújtok, merő udvariasságból, majd elfogadva azt, teljesen magához húz, hogy egy apró puszit adjon az arcomra.
Ahogy az ajkai a bőrömhöz érnek, észveszejtő sebességgel cikáznak végig a neuronok hátán a képek arról, hogy hány különböző helyen szeretném még érezni a száját magamon.
Rég volt, hogy férfi ennyire beindítson csak egy puszival.
Még mindig nem ereszti a kezem, ahogy az autó felé lavírozunk, s kinyitja nekem az anyós ülés ajtaját, majd miután beül mellém, s lekerül a napszemüveg érzem, hogy az ajkaim maguktól elnyílnak.
Két fullasztóan zöld szem szalad végig a testemen, lentről felfelé, majd mikor meglátja döbbent arckifejezésem, elneveti magát, amitől teljesen zavarba jövök, és érzem, hogy égni kezd az arcom.
- Meg sem kérdeztem, hogy be akarsz-e egyáltalán szállni az autóba... - választ nem várva, már indítja is a járművet. - Ebédeljünk egyet...
Igyekszem összevakarni magam, de ahogy rám villantja 100 wattos mosolyát, s most már gyönyörű smaragd zöld szemei sem segítenek.
Lehunyom a szemem, pár másodpercig csak arra koncentrálok, hogy az autó kellemesen ringat, majd amikor újra kinyitom a szemeim, egy nagy levegőt véve lerázom magamról a sokkos állapotot - legalábbis részben.
Ebéd közben egész belerázódom a beszélgetésbe, teljesen felszabadultan érzem magam, s úgy tűnik, ő sem bánja, hogy megtette ezt a több órás autóutat.
A délután folyamán egymás mellett andalgunk a sétáló utcán, ücsörgünk egy árnyékos parkban, egy cukrászdában, s mindenhol emberek tömkelege vesz minket körül, de mégis, mintha rajtunk kívül senki nem lenne jelen.
Ahogy a Nap közeledik a látóhatárhoz, egyre nő bennem az elválás okozta feszültség.
Beszállok az autóba, és ahogy próbálnám becsatolni a biztonsági övem, a kezemért nyúl.
Megszorítja a csuklóm, mire kissé riadtan felnézek, s a levegő is bent szakad, ahogy konstatálom, hogy gyönyörű arca kb. 2 centire van az enyémtől.
- Órák óta erre várok - kúsznak fel cirógatva ujjai a karomon egész a tarkómig, és én úgy ülök ott, mint ahogy az őzek állnak a reflextorfényben. - Most - az a tökéletes arc megfelezi a már szinte nem is létező távolságot - meg foglak csókolni...
Az utolsó szót az ajkaim közé suttogja, majd ujjait a hajamba túrva, minden finomságot mellőzve csókol, mintha az élete függne tőle.
Ahogy egy apró nyögés tör fel a torkomból, finoman ráharap az alsó ajkamra, s meghúzza azt, majd aprókat nyalintva rajta kényezteti a fogaitól sajgó szám.
Nem bírom tovább... újra és újra meg akarom csókolni.
Beletúrni félhosszú fekete hajába, és magamra húzni, hogy tegyen velem, amit csak akar.
Igazán úriemberként viselkedik, mert bár az kezei végigbarangoltak minden elérhető testfelületemen, ruhán innen, s ruhán túl, nem mászik rám... egyszerűen csak csókol és csókol és csókol.
Aztán elhúzódom, mert szükségem van egy kis levegőre.
Érzem, ahogy bizseregnek az ajkaim, és elégedetten konstatálom, hogy már most sikeresen összeborzoltam a frizuráját - bár őt ezt szemmel láthatóan nem zavarja. Lehunyt szemmel hátradől az ülésen és én büntetlenül mérhetem végig az egész testét.
- Tetszik? - kérdezi rekedten, de nem néz rám.
- Nem olyan rossz - évődök vele vágytól elmélyült hangon.
- Ühüm. Szóval nem olyan rossz... - anélkül, hogy kinyitná a szemeit, a kezem után nyúl és az ölébe húzza, én pedig nem tudom elég gyorsan összeharapni a szám ahhoz, hogy a torkomból feltörni készülő meghunyászkodó nyüszítő hangot bent tartsam.
Újra a hajamba túr, s magához ránt.
Minden maradék finomkodás eltűnt már belőle, ahogy egy pillanatra kinyitom a szemeim, konstatálom, hogy engem néz... smaragd pillantása mintha a lelkembe látna, a hajamnál fogva hátra rántja a fejem, és a nyakam oldalát kezdi el harapdálni.
Ujjaim a fejem tartó karjába vájnak. Egyszerre akarom eltolni magamtól, és még közelebb húzni.
