Szét fogok peregni...
Érzem.
Ez már biztos...
Csak az időpont kérdéses...
Annyi minden történt az utóbbi időben... és nem tudom tartani a lépést.
Nem, nem sodródom... egyszerűen csak állok a semmiben, és mint valami információs sztrádán, úgy robognak el mellettem villámgyorsan az események... az életek... az életem...
Olyan vagyok, mint egy drogos, aki már nagyon régóta nem kapta meg az adagját... kínlódom... szenvedek... fáj a hiánya... sóvárgok...
Sétálok az utcán, és egy-egy férfit végigmérve a kezüket nézem először... képes lenne rá, hogy megüssön? A tenyere mekkora piros foltot tudna hagyni a fenekemen? Elég finomak a mozdulatai, hogy óvatosan felcsíptesse a bimbócsipeszeket? Vajon mennyire lenne puha a bőre, ahogy elgyötört testemhez ér?
Hiányzik...
A fájdalom.
A figyelem.
A fegyelem.
A türelem.
Hiányzik, hogy bárhogy próbálkozom, nem tudom kitisztítani a fejem... egyszerűen képtelen vagyok... ahogy arra is, hogy levezessem a stresszt. Márpedig abból mostanság igencsak kijutott...
A fájdalom segítene.
Az mindig segít... összpontosítani... koncentrálni... levezetni a felgyülemlett feszültséget...
Szét fogok peregni...
Érzem.
Ez már biztos...
Csak az időpont kérdéses...
